Lassan vége lett...

Hol is kezdjem? Talán az elején. 2007. február 24-én este összejöttem egy csodás lánnyal, majd 2007. szeptember 5-én közösen arra jutottunk, hogy legyen vége itt. Igen.
Az utóbbi időben mindkettőnkben átalakult a szerelem szeretetté. Aki érzett már ilyet, az tudja, miről beszélek. Lehet ez ellen kapálózni, próbálkozhat az ember mindennel, hogy megmentse a megmenthetetlent - nem megy. Egy régi dalban az van, "A szerelemnek múlnia kell, ha múlik, akkor fájnia kell... hogy érezd, mennyit ér...". Kiskoromban sosem értettem, de most... most felvilágosultam.

Fáj. Hogyne fájna. Amikor beszéltünk telefonon, milliónyi kusza érzés kavargott bennem minden pillanatban más szemszögbe helyezve a tényt, hogy vége. Megkönnyebbülés - mert minden vég kezdet is egyben, és úgy érzem, ez a vég most egy merőben új, baráti kapcsolat kezdete lehet. Fájdalom - mert annyi leírhatatlanul csodás pillanat és emlék dübörög a fejemben, hogy nehéz ezt a nyomást elviselni. Mikor letettem a telefont, bármerre néztem, mindenről Ő jutott az eszembe. A nyakláncom, a karkötőm, a plüssbárány, a bögre, a kitűzők, a kulcstartó... Minden.

Viszont ami nem megy, azt nem szabad eröltetni, és nagyon okosan döntöttünk. Most a legminimálisabb fájdalommal, teljes békében tudtunk elválni egymástól, és ezt hiba lett volna nem megtenni. Szomorú, fáj, de a legjobbat tettük a kapcsolatunk további érdekeit szemelőtt tartva.
Hiszem, hogy lehetünk barátok. És őszintén szerettem, és még most is szeretem... Csak másként.
Végezetül idézhetnék annyi mindent, de nem szeretnék. Olyan ez, mintha valami meghalt volna bennem.

"ÜRESEN ÁLLOK, MINDENNEK HÁTTAL..."
[KEPSZLOKK HIPERKARMA]