Rögtönzött vers a városba menet

Magas hegyen állok, messzire látok,
de a semmibe nézek.
Egy fészek
van jobbra tőlem,
felőlem
lehet kakukkmadár
fészke is akár.

Törzsi éneket hallok, mely a felhőkön alvók
álmait zavarja.
Aki akarja,
tetten érheti,
de meg nem értheti
e perc varázsát.

A völgyben dübörög
pár dob,
a sámán sürög-
forog,
valamit morog,
majd sikolt. Egy sárkány-
képzet tán üldözőbe vette.
Az égből szállt alá, ami megnyílt felette.

Arc Poetica két sorban

Így ír az, kinek írnia kell
s e működésben nyugalomra lel!

Öt + egy lépés

- Bevezető -

Öt plusz egy lépés a világ.

- 1 -

Felsírsz, és örülnek neked.
Örökbe adják a neved,
Nomen est omen;
Ó nem
tudod ekkor még,
hogy mennyit jelent ez neked
hátralévő életedben.

Óvnak a széltől, aludj csak, tanulj, tapasztalj,
idővel megtudod, milyen nagyot téved,
aki tagadja, hogy az életben a legszebb
a gyermekként eltöltött első tíz éved!

- 2 -

Öt plusz egy lépés a világ.
Aszfaltcsíkot húznak a csigák,
panel a házuk, az ablakokban
cserepes virágok sorakoznak.
Délben húsleves illata száll
attól csordul a szájon a nyál ki.
Mikor a molnár hazatér, a malomban
már minden munka alszik, halomban
fekszenek azok készen.

Azonban

Ne csöngess be minden házba,
van hol aludnának...

- 3 -

Reméltél-e többet, jobbat?
Reméltél, az bizonyos,
de mély vízbe hogy' ugorhat
az, aki víz-iszonyos?

Tettél-e a terveidért,
vagy csak tervek maradtak?
Arató akarsz-e lenni,
vagy az, amit aratnak?

Bizony, testvér, semmik vagyunk,
míg nem fog semmit kezünk!
Többek ennél úgy lehetünk,
hogyha magunkért teszünk!

S nem csak magán, embertársán
is segít, ki többre tör,
lásd: egymásnak bakot tartván
előbb vagyunk hegytetőn!

Méghogy

Méghogy öröm, méghogy mámor...
Épp csak olyan, mint egy tábor
zárásakor a sátor

szedése.
Kevés, de
Akad olyan ember, akinek a bontott
sátor a menedéke.

Méghogy öröm, méghogy mámor...
Ki egyedül vág bele, bátor,
ki a világ ellen megy, merész.

Kevés, de
milyen kevés viszi sikerre,
milyen kevés tudja, merre,
hova viszi őt az útja.
Ki a tudója, hova vezet
az ösvény, mely mellett áll egy
megkopott tábla: "Vigyázat!
Magánnyal őrzött övezet!"
...?

Kiabál, hogy szóljak rátok

Fut a kocsi, nyikorog
úgy szalad, hogy imbolyog
hányan futnak, hányan mennek
úgy, hogy közben elfelednek
élni?

Ég a lámpa, világít.
Kiabál a világ, itt
az ablakom alatt.
Azt mondja, hogy szóljak nektek,
Emberek! Emberek!
Ilyen zajban nem lehet
élni.
Kiabál, hogy szóljak rátok,
Emberek! Emberek!
Ily rohanásban nem lehet
élni!

Átjáróház

Nem adjuk ki magunk' ingyen.
Szépen néznénk ki, ha ki-be
járkálnának lelkünkön.

Asztalunkhoz ülnének,
meleg húslevesünkből mernének
tányérjaikba.
Fellapoznák könyveinket,
gyűjtögetnék könnyeinket
foltozott lavorba.
Benyitnának a kisszobába,
ahol nagy, fehér, bánatos paplanokon hevernek
a megfáradtak, az elesettek.
De azért mi szép, jó éjszakát
kívánunk az álmodóknak,
hogy sorsuk - ha rosszabb is -
legalább a mienket megközelítse.

Vers mindenkinek

Félig üres lap, rengeteg áthúzott sor,
csikkekkel teli tál és fél üveg száraz bor
alszik az asztalom érdes lapján.
A szavak régi, koszos kalapján
ujjnyi vastag por áll.
Szellő szökik be a nyitott
ablakon, s egy kis hamu száll
a lámpafénybe. Itt-ott
mosatlan tányér, összegyűlt
szennyes, könyvek a földön,
félbetört tervek, összegyűrt
lapok; minden, ami közt az időmet töltöm.

A nyílt utcán fényes nappal térdre rogyni
és felüvölteni, hogy oltalmazzátok a gyengéket!

A Petőfi mozinál sétáltam és egyszerre minden
emlékem, érzésem, félelmem - amiről azt hittem
nincs is már - elém állt. Tele
lett velük a kihalt utca hirtelen.
"Add számba a szavakat,
mindent elmond, ahogy hallgatsz."
A sarkon a lámpa hallgat hozzád hasonlóan.

Egyetlen napon talán több ezren állnak
egymás mellett, amíg a buszra várnak.
Mint a karók, pont olyanok, nem vitás,
hogy kiveszett belőlük a szolidaritás.
A dolgát hajtja és nem is sejti,
hogy mellette éppen
élete törékeny
gyöngyét ejti el egy embertársa.

Nem vesszük észre, vagy figyelembe egymást.
Nem vesszük észre a csendes segélykérőket.
Nem vesszük észre azt, kit keringőre hív a halál.

Közel egy hónapja készült, csak nem volt kedvem eleddig publikálni.

Szonett-szindróma

Ha költő leszek, verset költök
Nem törődök semmi mással,
Sűrű csenddel, holdvilággal
azonos leszek, s szép ruhát öltök.

Ha költő leszek, lelket öntök
azokba, akikben nincsen,
Szív-formákat öntök ingyen,
A rút világra nyelvet öltök.

Ha költő leszek, biztos eltart
valaki, vagy legrosszabb esetben
eltartom majd magamat.

"Semmilyen szél nem jó annak,
ki nem tudja melyik kikötőbe tart."
mondják, és majd békén hagynak.

Néha nem értem a kutyámat, hogy lehet szemmel láthatóan olyan rossz kedve, hogy az embernek összeszorul a szíve, hacsak ránéz. És az is talány, hogy miért akkor sürög-forog körülöttem lelkesen, farkát csóválva, amikor bennem áll meg az élet, amikor belőlem fogy ki minden tartalék, nyílván különösebb ok nélkül.
Nem nekem találták ki a telet.

"SZÉP A TAVASZ, SZÉP A NYÁR IS,
DE SZEBB AZ ŐSZ S LEGSZEBB A TÉL,
ANNAK, KI TŰZHELYET, CSALÁDOT
MÁR VÉGKÉPP MÁSOKNAK REMÉL."
[KEPSZLOKK JÓZSEF ATTILA]