Itt ez a blog, itt a billentyűzet, minden adott, de nem tudok mit kezdeni a körülöttem lévő dolgokkal. Közel 22 és fél órája vagyok ébren, ezen az egy napon kb. négy napra elég élmény ért; kissé úgy érzem, hogy bár jól vagyok, élek, ép az elmém, valójában le vagyok sokkolva.
Borzalmas volt, vagy legalábbis hátborzongató a tök sötét úton közeledni Ferihegy-1 felé, fogy az idő, peregnek le a percek.
Nem írom meg, mert nem akarok emlékezni. Utálunk búcsúzni, különben is, hogy lehet jól elköszönni egymástól közel egy évre? Sehogy. Á, basszus, hiányzik.
(Annyira nem bírom ezeket a dolgokat megfogni, hogy most már azon gondolkodom, felhagyok ezzel a bloggal is...)
Nem a kép, hanem a hang lényeges. Kérem a távolságot, mint üveggolyót a kezembe! Update: időközben betöltöttem a 24. ébren töltött órámat; ez intő jel az alvásra, jóéjt
Még nem sikerült teljesen felülkerekedni magamon, meg a megváltozott helyzeten, és szerintem ez így is marad még egy darabig. Ennek megfelelően a bejegyzések is teljesen szétesettek, nem tudom megírni a történéseket, ezért visszamenőleg elképzelhető, hogy nem is pótlok, helyette megpróbálom innentől rendesen vezetni a történéseket.
Tegnap Buzz-zal kiegészülve KrisztAnyu meg én lementünk Balatonra, és az amúgy ott pihenő Rasival (és Betti is ott volt) kiszedtük a mólót.
Kezdődik a suli, érdekes változások történtek, szerkezetileg, ugye. Arról van szó, hogy az összes énekes hölgy végzett tavaly, így idén egyetlen egy, ráadásul fiú énekes jár az iskolánkba. Az első évfolyamban rajta kívül két dobos, három basszeros, két gitáros van, és asszem ennyi.
Krisztával kapcsolatban pedig a mai nap fejleménye egyrészt az, hogy regisztráltam a faszbook-ra (a kapcsolattartást könnyítendő), másrészt az, hogy hiányzik. Persze ez utóbbi nem újdonság, de másképp hiányzik, mint az elmúlt két napban. Eddig konkrétan a búcsú okozta sokk hatása alatt voltam, és talán még vagyok is, viszont emellett ma megéreztem a fizikai hiányát, vagyis azt, hogy nem láthatom, nem érinthetem meg, nem csókolhatom meg, hogy nincs velem. Nehéz nélküle.
A suliban végül úgy-ahogy kialakult az órarendem, amivel sajnos nem lehetek teljesen elégedett, mert bár korán (ill. nagyon korán) nem kell kelnem (8.45-nél előbb nem kezdődik órám), van, hogy 14.00-ig is suliban vagyok, és ettől az én kényelmes pofám elszokott már. Az elsősök egyik zenekari gyakorlatán részt vettem, nem volt rossz (lyukas óra, úgyhogy lehet, hogy rendszeresen bejárok).
A nap fénypontja így is az este volt, ugyanis végre sikerült Krisztával kommunikálnom, és íme, kérésére máris nem olyan negatív a bejegyzés. Igazán szükségem volt már egy ilyen beszélgetésre vele, ami kicsit áthidalja a távolságot, kicsit közelebb-, vagy akár visszahozza nekem őt a ködös albionból. Erőt kaptam a hétköznapok folytatásához.
Néha nem tudom eldönteni, hogy az álmomból vagy álmomban ébredek fel (ld. 2007-es szigetes Hiperkarma koncertfelvétel). Egyébként leginkább egyik sem igaz, sajnos. Szívesen venném - még így is, hogy a hangulatom az utóbbi napokban már megütötte az emberi szintet -, ha felébrednék az álomból.
Nem problémamentesen ugyan, de végül kicsivel 20h előtt eljutottam a ZP-be, csak éppen a kuponom felejtettem el elvenni az automatából. A kétbetűs helyiség felkeresése után hamar odaálltam a színpadhoz közel, ekkor még elég kevesen vállalkoztak erre a szemerkélő eső miatt. Egy srác mellém állt, megkérdezte, hogy elrakhatja-e a táskámba az esernyőjét, mondtam, hogyne.
A koncert egyébként hatalmas volt, mindenestől bejött, leszámítva azt, hogy árpádsávos zászlós bőrfejűek is jöttek, akik a Rock it on alatt pogózni kezdtek. Nekik bizony a...
Hétfőn megtippeltem, hogy mikorra kell beérnem iskolába, és még a bele nem kalkulált elalvással együtt is pont jókor, 10 perccel kezdés előtt értem be. Délután nem akartam otthon ülni, ezért viszonylag korán visszajöttem a városba, Marximban ültünk sokan, jókedvűen.
Kedd este azt hittük, hogy lesz kodolányis jam-session a Műhelyben, de nem volt, így négy üveg Hangulattal (Weinhaus) kiültünk a játszótérre a teszkó mellé. Nem volt fergeteges hangulatom, sőt. Ezt nyilván a fejfájás is fokozta, meg a Fire with fire, a repülőgépek az égen.
Szerdán kora este Imivel (és később Ádámmal) találkoztunk, javarészt tópart, séta, beszélgetés.
Megjegyzés: ez a bejegyzés hiánypótlóként funkcionál, ugyanis észrevettem, hogy megint napokig eleresztem magamat, és nem írok egy betűt sem. Ezért ez itt szolgáljon prológként; a következő napokban a most olvasható felszínes, száraz, adatszerű blogoláson jóval túlmutató, érzelmeket őszintén felszínre táró, és ráadásul nem szomorú bejegyzést fogok közölni. (Igen, Krisztáról lesz főként szó, mivel az ébren töltött órák számának 95%-ában rá gondolok, ezen pörög az agyam.) Felkészülni...
Ezen a reggelen minden összefügg.
Kimentem a verandára, kávé, cigi, tavakban áll az utóbbi időben lehullott eső, és csillog a háztető a napsütésben. Hátul egy macska settenkedett, a kakas és a tyúkok némi félelemmel követték a mozgását, a nagyobb állatok (Evelin - a kecske, a bárány és Fáni - a kis bárány) észre sem vették.
Amióta Kriszta elutazott, nem emlékeztem az álmaimra. (Mondhatnám, hogy azóta nem álmodtam semmit, de mint tudjuk, ez nem így van; az ember mindig álmodik, viszont nem minden esetben emlékszik rá.) Most megtört a jég, és bár konkrét cselekményeket nem tudok felidézni, annyi biztos, hogy egész éjjel végigkísért Kriszta jelenléte. Kellemesen ébredtem.
Megkocogtatom a fejem, és azt veszem észre, hogy benőtt a fejem lágya. Belém hasított a felismerés, hogy felnőttem Krisztához, egyre erősebbnek és komolyabbnak érzem magam, napról napra erősebben kötődök hozzá, napról napra erősebben szeretem.
Nem szidom, csak megmosolygom azt, hogy 16-17 éves korom óta meg voltam győződve arról, hogy milyen érett is vagyok én; a maga módján még igaz is lehet ez, de mostanában olyan gondolatok foglalkoztatnak, olyan dolgok jutnak az eszembe, olyan felismeréseket teszek, melyek azt mutatják, hogy az igazi szellemi világom még csak most kezd megmutatkozni. Mondhatni megvilágosultam, és ezt nagyon hálásan szeretném megköszönni elsősorban Krisztának, majd Pepének, Rasinak, Iminek, Juckónak, a sorrendiség és a teljesség igénye nélkül. (Bocsánat, lehet, hogy kihagytam valakit.)
Érzem, hogy ez egy jó nap lesz. Elkezdtem úgy nézni ezt az előttünk álló egy évet, mint ami a napok előrehaladtával egyre közelebb hoz minket. Nem azt számolom, hogy te jó ég, még mennyi időt kell külön töltenünk?, hanem azt, hogy már csak x nap, és újra megölelhetjük egymást. Rengeteg erőt kapok ettől a hozzáállástól, ami a hétköznapok sűrűjéhez szükséges.
Hazaérésemkor az a hír fogadott a híradóban, hogy a tegnapi Critical Mass pesti felvonulásán a rendőrök tömegesen büntették, úgymond szívatták a kerékpárosokat. Gratulálok nekik, jól végezték dolgukat, most pedig gondolkodjanak el, köpjék le magukat és egymást, Gyula, te meg ne hagyd elmenni, baszd fel a kéket, baszd fel a kéket, a kurvaanyját, hát feljelentem a gecibe!
Egy összetett mondatban így foglalnám össze: 550-en voltunk, vittem a zászlót - persze elkaptak, de akkor is: az élmény örök -, nyertünk mi, sárgák, ismét a kékek vetettek véget a játéknak, és minden körülmény között kurvajó volt.
Aztán majd egyszer csak-csak kivesézem.
Bárhogy nézem, ez a hónap túl hosszú ahhoz, hogy valóságos legyen. Márpedig elvileg az. Mégsem értem, hova tűnik ennyi idő úgy, hogy alig vánszorognak a napok egymás után. Talán időközben megvalósult az az álmom, hogy egy nap 24 helyett 36 órából álljon? Nem, ez irracionális, továbbá most még csak nem is örülnék neki.
Itt valahol kell lennie egy kádnak, ami idővel van tele, és valaki kihúzta a dugót.
Be kellene szorítani a Földet két gigantikus hangszóró közé úgy, hogy a világ minden pontján ugyanaz a dallam szóljon olyan hangerővel, ami nem fülsüketítő, hanem velőig hatoló; valahogy úgy, mint amikor maximum hangerőn szól a fülhallgatóból a zene, és megszűnik a külvilág. Szóljon a Fire with fire, és a második versszak után a refrénnél mindenki érezze azt a különös bizsergést, amit én élek át olyankor, és üvöltsük együtt, és rohanjunk előre, és mozduljunk meg, mindenki a földkerekségen, egyszerre...
Hihetetlen ez az egy év.
• a fikció jogát fenntartom! • ha nem tetszik, nem olvasod. • nem neked írom, hanem magamnak. • jó szórakozást!
