Vers mindenkinek Félig üres lap, rengeteg áthúzott sor,
csikkekkel teli tál és fél üveg száraz bor
alszik az asztalom érdes lapján.
A szavak régi, koszos kalapján
ujjnyi vastag por áll.
Szellő szökik be a nyitott
ablakon, s egy kis hamu száll
a lámpafénybe. Itt-ott
mosatlan tányér, összegyűlt
szennyes, könyvek a földön,
félbetört tervek, összegyűrt
lapok; minden, ami közt az időmet töltöm.
A nyílt utcán fényes nappal térdre rogyni
és felüvölteni, hogy oltalmazzátok a gyengéket!
A Petőfi mozinál sétáltam és egyszerre minden
emlékem, érzésem, félelmem - amiről azt hittem
nincs is már - elém állt. Tele
lett velük a kihalt utca hirtelen.
"Add számba a szavakat,
mindent elmond, ahogy hallgatsz."
A sarkon a lámpa hallgat hozzád hasonlóan.
Egyetlen napon talán több ezren állnak
egymás mellett, amíg a buszra várnak.
Mint a karók, pont olyanok, nem vitás,
hogy kiveszett belőlük a szolidaritás.
A dolgát hajtja és nem is sejti,
hogy mellette éppen
élete törékeny
gyöngyét ejti el egy embertársa.
Nem vesszük észre, vagy figyelembe egymást.
Nem vesszük észre a csendes segélykérőket.
Nem vesszük észre azt, kit keringőre hív a halál. |
