A londoni útról

Nem rossz így sem, de az igazi a mostani hosszú hétvége volt. Az előző fél év és ami most következik, az csak a sallang.
Persze, éldegélni kell, és vannak itt is örömök; kifejezetten örülök a zenekarnak, a zenének, amit játszunk, és még inkább annak, hogy milyen szeretetreméltó emberekkel játszhatok együtt. Tehát nem panaszkodom, a lehetőségekhez mérten jól alakulnak a dolgok. Csak azt akarom valahogy kifejezni, hogy Kriszta mennyire fontos, sőt a legfontosabb eleme a boldogságomnak.

A kint töltött idő bár rövid volt, de jelentőségét a hosszú szomjazás után kapott egy csepp vízhez tudom hasonlítani. Felüdülés a javából. Hosszasan kell koncentrálnom most, hogy szavakra tudjak gondolni, amiket ide írhatnék, és amelyek arra lennének hivatottak, hogy képet adjanak az ott megélt napokról; de nem megy. Nem is erőltetem. Sajnos bármennyire is szeretném éreztetni a kedves Olvasóval az élményeimet, megfoghatatlanságuk miatt ezek (Krisztán kívül) csak az enyémek maradnak.
Akinek van érzelmi intelligenciája, az el tudja képzelni!