Maga a semmi

Hogy mi a nagy büdös helyzet ezen a végen? Semmi. Semmi. Semmi.
Semmi.
Eltelt két-három perc: semmi. Lófasz. Nihil.
És ilyenkor annyira szétbasz az ideg, hogy fel tudnék robbanni, mint Cartmen, amikor megtudja, hogy a KFC hozzáférhetetlenné válik.
Kb. másból sem állnak a hétköznapjaim, mint 8 óra bitangfos biorobotolásból a kurva VT Metálban, vagy ha ez nincs, akkor itthon hesszelek, és a következő időtöltések egyikét-másikát, esetleg mindkettőt egyszerre űzöm:
1.) várom, hogy Kriszta hazajöjjön.
2.) várom, hogy próbáljunk a zenekarral.
Előbbire kb. júliusig kell várnom, utóbbira változó intervallumot, de az állandó, a konstans, az anyag, ami kitölt engem már nagyon régóta, az a várakozás. És ebbe lehetőleg ne őrülj bele, lehetőleg ne akarj időnként rommá törni mindent, lehetőleg maradjon életkedved.
De én ezt már l.e.í.r.h.a.t.a.t.l.a.n.u.l. unom, ebből már iszonyúan elegem van, megőszülök, egyenként tépem ki a haj- és szőrszálaimat attól, hogy per pillanat nem mozdíthatok meg magam egyetlen követ sem, hanem várnom kell, hogy megmozduljon. Dúl bennem az energia, és le vagyok kötözve egy székhez.

A slusszpoén az, hogy amikor ezt a nyomorult tehetetlenséget megérzem magamon, akkor egyszerre mindentől elmegy a kedvem, nincs motivációm előszedni a gitárt, nincs kedvem olvasni, mást sem csinálok, csak cigarettáról cigarettára gyújtok, közben ülök a kibaszott gép előtt és a kibaszott COD-dal játszom, és tudomhogyerrőlénistehetekdeakkorisafaszomatazegészbe #@&°`$łŁđĐ{[ߤłŁ÷!!!