Karesz

Ez a nap is úgy indult, mint az átlag. 8-kor kelés, bumeráng, emilcsekk, elma. 9 óra előtt nemsokkal azonban csörgött a telefon.
Karcsi, apa volt munkatársa szólalt meg a kagylóban.
-Most errefelé dolgozom, átmegyek a falun, ha gondolod, velem jöhetsz.
Gondoltam. : ) Megegyeztünk abban, h felhívom anyámat, majd ha visszafelé elhagyja Jánosmajort, felhív, és megmondom, mehetek-e. Mehettem. : ))
Fél 10 körül hívott is. Éreztem, h késésben vagyok, Jánosmajortól már alig 3-4 perc az út a Greiner épületéig (polgármesteri hivatal mellett), nekem készülődéssel együtt kb. 8 percre van szükségem az odaérésre, így futottam egy kicsit. Kicsit… Végig. : ) A kereszteződésben megláttam a kék Scania-t, majd a Greiner előtti placcon félreállt, és felszálltam a kamionba, újra. : ) Először furcsa volt, nagyon rég nem ültem teherautóban. Karcsival azonnal beszélgettünk az aktuális dolgainkról, hova megyek tovatanulni, mi a helyzet Adrival, anyuval, mamával; mit csinálgatok mostanság, stb., stb. Szabadegyháza előtt ő is mesélni kezdett. A tehergépkocsi-vezetők körében sajnos megszokott panaszkodást hallhattam tőle. 2003 óta csak romlott a helyzet: a rendőrök, a pacskerosok még többet baszogatják őket, a fizetés ugyanolyan, a meló, a fogszívás, a körömrágás, a stressz sem változott. Kínjában mosolyogva újságolta, h próbálkozott külföldön is.
-Megérte?
-Hát… Amennyivel többet kerestem, annyival több volt a rezsim is. Kint is kellett vennem ételt ugyanúgy, ráadásul ott drágább is minden. Aztán végül itt kötöttem ki újra, ebben a kis kék Scaniban.
Perkátáig ki sem fogytunk a szóból, ott először szusszantunk a folyamatos beszédből csendbe lépve. Az adonyi út és a 62-es kereszteződésében újra megélénkültünk.
-Az a baj, hogy már Zoli hozzáállása sem a régi. (Zoli a főnök, aki ezen túl rendkívül jó, emberi főnök) Ezeket az autókat már régen le kellett volna cserélni. A feketén (fekete Scania, apám volt autója, amit még én is vezettem) most esett szét a difizár, azzal is csak a baj van már. Két-három évvel ezelőtt, mikor behozták ezeket az autókat, jók voltak még, de megviseli ezeket is a napi 600 km, a hajtás, a súly. A jó állapotuk két év ilyen fokozott használat után a múlté.
A munka is kevés, mint kiderült.
-Mostanában mindenki több teherautót vesz egyszerre. Ismered az M. Ferit, nem? Na, most vett 3 MAN-t. Vagy van, aki vesz 10 autót egyszerre. Sok az autó…
-…Kevés a munka.
-Így van. Többek közt kell szétosztani az eddigi melókat is. Pár éve mentünk 800 km-eket naponta. Volt olyan, hogy elmentünk apáddal, és nap végére azt sem tudtam, az ország melyik részében vagyok. Ma, ha csinálunk egy napra 4-500 km-t, akkor az már jó napnak számít.
Az adonyi út nagyon jó minőségű, mivel alig pár hónapja újra leaszfaltozták-.
-Ezt is mi csináltuk. Az M6-os építésére járó autók tönkretették az utat. Időben még így is jobban járunk, mintha elmennénk Dunaújváros felé, ráadásul ott van sok rendőr. Meg a gázolaj szempontjából sem mindegy…
Szóba került a túlsúly, ami ma is uralja a szakmát.
-Régen a megengedett 27 helyett 35 tonnákat vitt mindenki. Max. 40-et. Ma még jobban túlvállalják magukat a sofőrök. Én már ezt sem szívesen hozom el (35 tonnára becslem a rakományunkat), hát még aki 45-47 tonnát pakoltat fel! Már ezzel is meg kell gondolni, ha fékezni kell, hogy mi merre hány méter. Hát még azzal! Azzal fékezni nem is lehet, csak lassítani.
-Mi készteti akkor őket arra, hogy ekkora súlytöbbletet vállaljanak? Ennyivel több pénz ez? Megéri?
-Nem tudom igazán. Nézd, ha a pacskeros megfog, így is, úgy is elúszik 400 000 forint. Ezzel ugrik a túlsúlyból származó havi plussz. Ha egy hónapban háromszor-négyszer elkapnak, szinte az éves bevételed dobhatod ki az ablakon. Krisztiánt is megfogták a napokban.
Elértünk az M6-os építési területére. Nagy homokbuckák, feltúrt terep, sáros, poros, rongált út.
-Tönkreteszik az utakat az autók, amik új utakat építenek. Így mindig van munkánk, ez amolyan körforgás. – fejtette ki Karesz.
-Csak az a kérdés, megéri-e.
-Majd úgyis mindenki felmegy a sztrádára, és ezek az utak el lesznek hanyagolva. Ha már nagyon súlyos helyzet alakul ki, felújítják ezeket is majd, de addigra megint elpatkol pár ember rajtuk… - mondta lemondóan, kritizálva. Kár, h igaza van…
Adonyon lassan mentünk át, Karcsi visszafelé elmagyarázta, miért. Az egyik kereszteződésben megláttunk egy rendőrautót, vagy 3-4 rendőrrel. Megpróbáltunk észrevétlenül átsurranni a kereszteződésen. Karcsi még az „átlopakodás” után is kémlelte a visszapillantót.
-Akkor lesz még szerencsénk, ha ezek utánunk jönnek túlsúly miatt. – jegyezte meg ironikusan. Higgadt, jófej srác, még ha keserű szájízzel beszél is a szakma szomorú helyzetéről.
Valódi szerencsénk volt; nem jöttek a nyomunkban-.
A 6-os útra értünk. Egy utánfutós, telepakolt lada és nem idén barnult gazdái vesztegeltek az út szélén, valószínűleg defektjük volt a „póton”.
-Nem bírta a 10 tonnát a ’futó? – mosolygott Karcsi. – Ebből még akkora baleset lesz, hogy ihaj.
Nem sokkal később beértünk a célnak számító Iváncsa területére. Karcsi rutinosan szelte az utcákat, míg a billentés helyére navigált. Egy hatalmas sóderkupacon 3 gyerek állt/ült, néztek minket bárgyún.
Karcsira hosszú tolatási manőver várt, az út kicsi ahhoz, h a borítás előtt megforduljunk. Hozzászokhatott már, gyorsan és ügyesen hátratolatott. Egyszer egy Renault kisautó bukkant fel mögöttünk. Kivárt, de látta, h ezúttal neki kell lehúzódnia a fűre. Karcsit láthatóan bosszantotta az úrvezető értetlensége, a maga nyugodt stílusában vezette le érveit nekem.
-Ezek csak azt látják, hogy jön egy nagy autó, le kell húzódniuk, poros lesz a szép, új autójuk. Elvárnák tőlünk, hogy mi menjünk le, de abba már nem gondolnak bele, hogy onnan mi ki nem jönnénk, beragadnánk, az isten tudja, ki rángatna ki minket a fűből.
-Központilag jobban kéne ismertetni velük a teherautóval járó „szabályokat”.
-Igen. Én biztosan elküldeném őket is pályaalkalmassági vizsgára x évente, ahogy nekünk is kötelező menni. Pszichológia vizsgálat, vezetéselméleti teszt, satöbbi.
A billentés gyorsan lezajlott, bár Karcsinak lapátolnia is kellett, ráadásul a kesztyűjét elhagyta. Visszafele már gyorsabban szállt a járgány.
A 6-os útra visszatérve egy traktor bukkant fel a láthatáron. Karcsi jobb oldalra mutatott, ahol egy, a traktoroknak, bicikliseknek, lovaskocsisoknak felhajtást tiltó tábla állt.
-A rendőr őt is megbüntethetné, neki is kellett tanulnia a KRESZ-t.
-Szerintem a tábla amúgy is elég egyértelmű lenne.
Adonyban megfigyeltem egy kék kocsmát, különös volt.
Karcsi mutatta az út széli repedezéseket, amik rázták is a gépkocsit. Elmagyarázta, h láthatóan nagy a bejövő forgalom, talán a Révész Transz autói közlekednek ekkora számban erre.
A 20-as tábla után ismét magyarázatot közölt:
-Kint van a 20-as tábla, megyek 30-cal, a helyiek így is szúrós szemmel néznek rám. Mögöttem két autó, ők is a pokolba küldenek, hogy lassan megyek. Melyik a jobb, ha a helyiekkel rúgom össze a port (akik már így is megvetnek), vagy ha a mögöttem haladókkal tolok ki.
-Kutyaszorító.
-Hát igen. Nem lehet minden szempontnak egyaránt megfelelni.
Az Adony végét jelző tábla után Karcsi a gázra lépett, h kedvezzen az úrvezetőknek. Az egyik elhajtott mellettünk.
-Megpróbálok a kettő között haladni.
Hamar kiértünk a 62-es útra. A mezőgazdaság helyzetéről beszéltünk, helyi viszonylatokra vetítve. A seregélyesi TSZ csődje is szóba került.
Perkátát elhagyva megfigyeltem Karcsi különös szokását, hogy minden jelentősebb kamionosnak (kivéve tehát a 7,5 tonnás kicsiket) int. Kivétel nélkül visszaintettek mind – összetartás is szorult beléjük. CB-rádión felvesszük a kapcsolatot egy Attila nevezetű Volvo-sofőrrel. Számozott jármű, tehát az M6-os építésre viszi a követ.
-Perkátáig jóság van. – tájékoztatta Karcsi.
Szabadegyháza felé Karcsi szóba hozta az erősebbik nem gyengéjét, a gyengébbik nemet, melynek erőssége az erősebbik nem bolondítása. : )
-Na és van barátnőd, vagy valami alakul…?
-Háát…
Karcsi mosolygott.
-Ne is legyen, inkább még tanulj. Ezt most komolyan mondom. Ha lesz barátnőd, rájössz, hogy megbolondítja az életed teljesen.
Szavaiból kivettem, h jelenleg ő is facér, amit talán nem is bán.
A csajok kibeszélésének egy váratlan közúti helyzet, a „szeszházai” vasúti kereszteződés piros jelzése vetett véget.
Karcsi úgy állt meg, h még figyelmeztetett is a kapaszkodásra. Beszarás. Pedig én már nem is láttam a piros jelzést, annyira az utolsó pillanatban jött. (a vonat messze-messze volt még, tehát tovább is mehettünk volna, mint egy úrvezető, de a tehergépkocsi-vezető nem adja a limitet. : ) Hát!)
Karesz nem szereti a vonatokat, félelmetesnek tartja őket. Szóba került apám testvérének halálos vonatbalesete, ami bár nagyon régi eset, még nem is éltem, mégis hallottam róla én is. Karesz apám végzetes balesetét is szóba hozta. (Nem bántott meg ezzel.)
Láthatóan tart attól a levegőben lebegő valamitől Karcsi, ami kirandomizálja, ki lesz a következő áldozat. Úgy tűnt nekem, h a kollegai összetartás ellentmondásba kerül azzal, h menni márpedig akkor is muszáj, ha az ember csak az elvesztett társára bír gondolni. Úgy látom, Karcsi nem egy ilyen eseten van már túl, pontosabban: még nincs rajta túl. És nem is lesz, ahogy igazán 100%-osan senki. Érdekes szakma a kamionozás, egyfajta játék a tűzzel. Aki megégeti magát, azon nem tudnak segíteni, még ha legszívesebben tűzbe is tennék egymásért kezüket.
Hogy témát váltsak, és ne legyünk túl borongósak, elmeséltem egy májfaállításról szóló történetet, a két évvel ezelőttit. Láthatóan Karcsi még a vonatfékezés hatása alatt volt. Már én is éreztem, mikor átfut az emberen az, h akár ebben a helyzetben is meghalhatott volna, nem sokon múlott. És ő, aki ezt naponta eljátssza (régi megfigyelésem, h napi egy húzósabb helyzet kivétel nélkül akad), számolja a napokat, a vészhelyzeteket, h még mennyit bír el, még meddig lesz Fortuna kegyeltje. Szerintem minden túlsúly, rendőri szívatás, stb. helyett ez a legkeményebb stresszokozó ebben a szakmában. ”Hány kör lehet hátra még?”.
Persze én, aki csak ritka alkalmakkor kell, h átéljek ilyen szituációkat, könnyebben viselem el mindezt. De hát ez abszolút érthető is.
Seregélyesre érve visszatért Karcsi is a régi kerékvágásba. Meséltem neki kicsit a törzshelyekről, a helyi mozgalmakról, a falu életéről.
Fehérvárra meglepően hamar beértünk. Aránylag szótlanul figyeltünk, míg Karcsi mesélt kicsit Angiláról.
-Azt vártam, hogy nagyobb dobbanás lesz. Az egész tiszta kelet, komolyan. Téglából gyárépületek, de a lakóházak is ilyenek. Lehangoló az egész. Nem laknék kint, az biztos.
Hollandiáról pozitív véleménye van.
Aztán a 8-as elkerülőn egyre beljebb értünk. Karcsi minden forgalmi helyzethez idomult, viszont megjegyzései továbbra is fanyarok. A kedvünk ettől függetlenül emeltebb, mert olyan ritkán futunk így össze, h ezt semmi nem ronthatja el. : ) Háháá!
Befutottunk a rakodás helyszínére, egy betonkeverő udvarára. Épp egy mixer állt a rakodótartály töltőcsöve alatt, Karcsi elkerül hátra, beáll a megfelelő helyre, közben kommentárja tradícióbontóan elmaradt köszönését a mixer sofőrje iránt.
-Ennek nem köszönünk, ez tegnap sem volt képes visszainteni.
Fél 12. Karcsi szerint időben jól álltunk (ekkor még). Az viszont bosszantotta, h ketten is előttünk voltak; az egyiket épp töltötték, a másiknak még a sofőrjét sem láttuk, csak a parkoló Merci mixert. (Mint kiderült, kávézni volt a fószer) Karesz számolni kezd, a műszerfalba épített órán mutatta tervét. Ha minden jól ment volna, kettő órára otthon lett volna. Kb. fél órás csúszást jelentett a tervhez képset az előttünk sorban álló két autó.
Tulajdonképpen háromnegyed óra múlva tudtunk elindulni, megpakoltan. Az idő gyorsan szállhatott, mert nem tartottam ilyen hosszúnak a várakozási időt.
A forgalomba visszatérve Karcsi elemezgette a lámpáknál feltorlódott autósok vezetői képességét. Az előttünk álló olasz nő például rendszeresen olvasni kezdett a piros alatt, és mindig „rá kellett szólni”, h induljon el. Az egykori Globe Motors kereszteződésénél (7-es út - 8-as elkerülő keresztezi egymást) pirosat fogtunk.
-Nincs meg a lendület, innentől végig pirosunk lesz. – jósolta.
Majdnem igaza is lett, a következő két lámpát ugyan éppen elkaptunk, de az azutáni kettőt nem. Ráadásul az egyik meg lett volna, de feltartotta a sort egy seatos hölgy.
-A belső sávban szötymörög 40-nel, feltart mindenkit, ő még átsurran sárgán, de mi már beragadunk a lámpánál, mi szívunk helyette.
Seregélyes felé semmi érdembeli nem történt. Megegyeztünk, h ilyen utazásokat máskor is megejtünk, ha lesz rá megfelelő alkalom.
A Greinertől kicsit errébb, a ’megállni tilos’ táblánál gyorsan kiszálltam. : )
Most mit lehet mondani? Fantasztikus volt. : )