"Figyelj, mer'... Figyelj, mer'...! Menj már!! Bazeg! Bazeg!! Bazeg!!"

Délelőtt a szokásos festéssel töltöttem az időt, Milán kicsit később kelt, ám tdkp annyi baj legyen. Mama beverte a fejét a hűtő sarkába, és vérzett is kicsit a feje. Először eléggé megijedtem, de kiderült, h nincs komolyabb okom erre.
A délutáni Zastava-utat terveztük. Az eredeti, 14 órai indulás Sándor pesti útja miatt 18 órára tolódott, minimum. Milánnal ettől függetlenül nem estünk kétségbe, így ugyanis alaposan előkészíthettük a túrát. A festés végeztével neki is láttunk a tervezésnek.
A székhelyünk innentől Milánék háza és udvara volt. Kezdésnek közös döntés alapján kiválasztottuk a megfelelően hűvös pincét, ahol írásra volt lehetőség. Hamar összeszedtük egy listába a szükséges eszközök és teendők sorát. Kis pihenés után ezek előteremtését/végrehajtását tűztük ki célul.
Ha jól emlékszem, legelső feladatunk a Zastava előrehozatala volt. A műhely épülete mellett parkolt, két autó állta útját; egy Octavia és egy régebbi Peugeout. Az Octavia kulcsát Milán egy rafinált rejtekhelyről elővarázsolta, így már „csak” el kellett tolni a megfelelő helyre. Az autó kívül-belül forró volt. Könnyen gördíthettük odébb, szinte egyedül Milán tolta. Nekem kormányoznom kellett volna, viszont hamar rájöttem, h a slusszkulcs hiánya miatt bekattant a kormányzár. Kiszálltam. A kocsi felgyorsult, ahogy az események is, a végén, már alig bírtuk megtartani a milliós értékű járgányt. ; ) Kemény helyzet volt. A Peugeout elgurítása simábban ment.
A Zastavát is tolni akartuk, de ez nehéznek bizonyult, így maradt a tolatás. Rám jutott a szerep, tetszett, h milyen könnyedén kiálltam a Zastival a helyéről. A legutóbbi út során is észleltem már, h az átlagnál nehezebb feladatok megedzettek minket annyira, h gond (és komolyabb odafigyelés) nélkül tudjunk előre/hátra állni, indulni, „centizni” az autóval. Az eszközöket a pincébe hordtuk össze. Lapátok, vizes palackok (összesen 7,5 liter, csak a Zastavának, plusz magunknak 2 liter), zsák (amibe indulás előtt kavicsot töltöttünk), vontatókötél (nagy haszna lett aztán ; ) ), emelő, toll, ceruza, papír, fogó és franciakulcsok.
A teendőket is elvégeztük sorban: nyomás-, olaj- és vízellenőrzés, ablaktisztítás (mókás volt ; ) A slaggal pacsáltam össze-vissza), motor csekkolása. Később hazamentem vízért, mobilért, rövidnadrágért. Mire visszaértem, az Octavia tulaja is ott volt. Ki kellett állni a Zastavával, amit Milán előre hozott a műhelytől. Simán levágtam a rövid manővereket. Hiába, no. Megtanultuk vezetni az autót. : ) (lekopogom)
Elmentünk benzinért. Jani volt a kúton. 1500 Ft-ból vettünk 95-öst. Ki lehetne számolni, mennyit kaptunk érte. 5 liternél többet.
Visszafelé, ahogy fordultam be Milánékhoz a közbe, leesett a Kék csodáról a lánc. Nem értettem, miért ér a bal térdem a földre, miért van az állam az ’U’-alakú kormány alján. A következő pillanatban már a jobb oldalára dőlt biciklin feküdtem, bal kezem a villa és a kerék közé szorult, bal térdemen vágás volt, vérzett a seb. Cifra káromkodásba kezdtem, Milán pedig rohant vissza segíteni. A kinti csapnál lemostam a sebet, aztán Milánnal lekezeltük faszán, még gézt is tettünk rá. A kocsiban ülve vártuk, h jöjjön Sándor. Az esésem után valahogy szóba került, h ezek a balesetek (mama feje, az én térdem) nem a legjobb előjelei az útnak. Innentől már mindenben ezt láttam. : ) Milánt már kezdtem őrületbe kergetni.
Fél hétkor megelégeltük a várakozást, és Milán felhívta apját. Mint kiderült, Sándor félreérthetett valamit, mert Tündivel az IKEA-ban sétálgattak, és egyáltalán nem siettek haza. Szerencsére Sándor esze gyorsan forgott, és Pétert mozgósította, h kimehessünk.

Odafele megint én vezettem. Milán az anyósülésről segített. Vezetésem során végig két hibával dolgoztam (nem nagy, de javítandó dolgok): túl lassan mentem, és már-már görcsösen kerültem az utat (nem azért, mert debil lennék, hanem mert attól tartottam, h a kivájt úton tarott kerekek miatt leül az alja).
Az út minősége tényleg sokat javult legutóbbi kalandunk óta. A fű ugyan néha rallys körülményeket állított elő, de ez inkább pozitívum, mint negatívum – nekünk. : ) A szárítóüzem melletti útról a pocsolyák java teljesen felszáradt. Ennek ellenére néha rázósabban küzdöttem át a gépet a gödrökön. A szárító bejáratánál egy traktort kellett beengednünk az üzemhez, ez némi tolatást vont maga után. A 62-es keresztezésével sem volt gondunk. A Szőlőhegyre vezető úton már kettesbe is átváltottam. (igaz, ezt talán egyszer már a szárító előtt is megtettem) Ahol a legutóbb csúnyán elakadtunk, ott most egy előre lecsekkolt kerülővel simán eljutottunk a hídig. Előtte megálltunk, megnéztük magunknak az utat, és a kevés hely ellenére is faszán rátettem az ívre az autót. Itt egy kicsit le kellett térnünk az útról, mert az járhatatlan volt, így a mezőn vágtattunk keresztül. A vége már rázkódós volt. : )
A Gróf-temetőnél sem volt komolyabb gond, Milán navigálását és az én elképzelésemet ötvözve gond nélkül jutottunk el a vasúti kereszteződésig. Itt a 62-esnél alkalmazott módszerrel keltünk át. Kisebb-nagyobb rázkódással jutottunk el a balkanyarunkig, ami a kukoricatáblák közé vezetett be minket – tele sárral. A kanyar előtt megálltunk, és ismét megnéztük, mit kell tennünk. Az eddigiekkel ellentétben azonban ezt egy az egyben leszartam, és inkább ösztönből mentem. Szerencsére sikeresen keresztülcsörtettünk a dagonyán. Itt még nem ért véget a megoldandó feladatok sora: traktorok dolgoztak a földeken, és volt, akinek kint kellett állnia (és várnia) az úton, az útunkon. Beszéltünk a traktorosokkal, mosolyogva közölték, h elférünk mi a tarlón is… : ) Végülis igazuk lett. Vesztenivalónk nem volt, fennakadás esetén biztosan segítettek volna. Az útra visszatérve két nagyobb pocsolyát kellett kikerülni, majd valamilyen okból kifolyólag visszatértem a tarlóra. Szerencsére az „ösztönöm” megint nem csalt, és nem akadtunk el. (Utólag visszagondolva rizikós volt a logikát félretéve, hasracsapva menni a semmibe, de nagy bajua sem az autónak, sem nekünk nem eshetett volna, ha elakadtunk volna)
És eljött a legrázósabb út. A Zichybe vezető úton vissza a falunkba, át az erdőn. Üdvözlésül már az első facsoportnál, a kukoricatáblák végénél egy termetes pocsolyával találkoztunk, de jobboldalt akadálytalanul elmentünk. Az erdőben sok necces szakasszal kellett megküzdenünk, a főpróba azonban még hátra volt.
Egy kibaszott nagy dagonya, amelyhez előzetes megítélésünk szerint használnunk kellett volna a követ, meg a lapátokat. Az erdőben szerzett tapasztalataink alapján azonban az árkot súrolva ugyan, de átszelhetővé módosítottuk az útszakaszt. Igazunk lett. Igaz, a gép is küzdött, meg én is, Milán kitámasztotta magát és reménykedett. : )) A siker részleges volt, a nagyobb sártengert kikerültem, ám annyira könnyen ment, h nem hittem el, h már vége, ezért nem vágtam át az út bal oldalára (ahol kerülnünk kellett volna a következő, kisebb dagonyát), hanem görcsösen tartottam az autót. Nem sokon múlott, h lecsússzunk az árokba. Nem volt mély és meredek, de bokrokkal, fákkal tarkította az erdő.
Pechünkre persze téglákra, kövekre érkeztünk főként. Milán hátulról kezdte kiásni az autót, én a jobb hátsó elől szedtem a törmeléket. Milán elképzeléseit ezúttal szigorúan követve aztán ki tudtam állni a szarból, még ha tolni is kellett. (Hiába, ez egy „ki nem kényszerített” hiba volt. : ) ) Innentől azonban már a következő sár- és pocsolyatenger sem jelentett akadályt a vasnak. : ) Háháá! Ekkor vérszemet kaptam, és kettesben téptem végig a faluba. Egy nagyobb gödörből kifele éreztem is, h a levegőben van a gép… : D
A lakott területre való tekintettel normálisan közlekedtem. A dinnyési műútra már nem hajtottam fel, félreálltunk az újra megjelent kukorica mellé, és gyalogosan indultunk el, h megnézzük, van-e rendőr a birkalegelőig, ahol az útunk folytatódott (volna). Adrival kétszer beszéltem telefonon, mérges volt ránk. :-/
Rendőrrel nem találkoztunk, így nekivágtunk a műútnak a rendszámot, forgalmit, zöldkártyát, és egyáltalán bármilyen papírt nélkülöző Zastavával, jogsi nélkül, 15 évesen. : ) Hát nem kurvajó? x )) Szemből több autó elment mellettünk, de minket egy sem előzött meg, pedig lestem az egyetlen ép, bal oldali tükrünket. A legelőhöz lefordultam ügyesen balra az útról, majd Milán megkezdte a villanypásztor drótjainak leemelését.
Eléggé izgultam, elvégre ez már súrolta a bűncselekmény határát (nem mintha maga a teljes autó és vezetése nem lett volna törvénybe ütköző). Amikor Milán jelzett, megpróbáltam átmenni a föld fölött valamennyivel lógó vezetéken (amiben mellesleg akkor már nem volt áram, hiszen állat nem volt kint a legelőn, rajtunk kívül ; ) ), de az elakadt a kocsi felfüggesztésén valahol. Ekkor Milán is elismerte, h tolatni kell, és hagyni a legelős utat. (Amit mellesleg anno még én mutattam meg neki, mint lehetséges útvonalat… Már bánom. : ) ) A tolatás semmit nem oldott meg, el kellett vágni a vezetéket. Innentől gőz, azaz gázerővel mentem a műúton, csak hogy minél hamarabb eltűnjünk. :-/ Igazán nem örülök, de hát Milán sem tudhatta, h ez lesz a vége a dolognak… :-/ Pff…
Szerencsére hamar odaértünk Adrihoz, aki még csak akkor kezdte leszedni a sátrat, mert telefonáltam neki. Basszus. Aztán volt egy vitánk, és végül csak a csomagjait hoztuk el, ő bicajjal ment haza. Jól járt…
Visszafele készült egy meredek videó, a végén a klasszikus „Figyelj, mer’… Figyelj, mer’…! Menj már!! Bazeg! Bazeg!! Bazeg!!” mondatommal… x )) Úgymond, sikerült megfogalmaznom… : )
Aztán jött a végzet… Beértünk az erdőbe, és szürkület volt már. Milán és én sem láttuk, h a legdurvább pocsolya kellős közepe felé hajtunk 40-50 km/h-val. Milán kétségbeesve kérdezte, h merre kell menni, de én sem tudtam időben észlelni a helyes utat. Aztán egy hatalmas „csobbanás”, és kész, vége. Beletaláltunk a tenger közepébe. Az autóból kiszállni sem volt egyszerű, mert ugrani kellett a szárazföldig. Előre ráadásul egy méretes földduc miatt nem is mehettünk volna, maradt a segítségkérés, h hátra kihúzzanak minket. Bementem a faluba, egy házaspárt állítottam meg babakocsis séta közben, a férfi két barátját is felhívta, de egyik sem volt otthon. Így visszatértem Milánhoz, és kissé pánikba esve felhívtam Sándort. Sajnos a megérdemelt választ kaptuk, és nem is értem, miért számítottam többre: „Oldjátok meg!” (Ha úgy nézzük, igaza volt abban, h mi akartunk minden áron kimenni, és biztosítottuk, h mindent megoldunk… Öreg hiba. ; ) ) Azért azt megkérdezte, hol akadtunk el.
Az autót Milán megemelte az emelővel, megpróbáltuk hasznosítani a hozott kődarabokat, de elnyelte mind a pocsolya. A kocsi alsó lemeze ráadásul rohad, és az emeléskor kifordult… Úgy határoztunk, hazavisszük Adri csomagjait, felöltünk egy hosszú ujjút, és kerítünk egy traktorost. Milán apja azonban (mikor már majdnem hazaértünk) hívott, h fél 11-kor legyünk az üvegháznál.
-Hazaértetek már?
-Mindjárt ott vagyunk, aztán kerítünk traktorost, és kihúzzuk a Zastavát. Megoldjuk. Ti otthon vagytok már?
-Nem mindegy? Csak legyetek az üvegháznál fél 11-kor.
Nálunk ettünk kicsit, én jégkrémet, Milán csokis kekszet.
Az üvegházhoz sem értünk még, újabb hívást fogadhattam. Az utasítás tömör és velős volt, az autóhoz menjünk. Sándor ért hozzá, hogyan tegye teljesen kalandregényessé az ilyen helyzeteket. Rövidtávú terveket sem tudtunk meg tőle, csak a „mikor és hol” kérdésre kaptunk választ.
Az erdőben a mobilommal világítottunk, nem volt sok fény tehát. Egyszer egy autóhoz értünk, ami fehér volt (így kapásból tudtuk, h nem a Zasti az). Én azt gondoltam, Sándor hozott valakit, akinek a gépével jöttek. Tévedtem. Sándor egyedül ült a volánnál, karba tett kézzel. Először még ijesztő is volt. Kiszállt. Megkaptuk a részletes, érvekkel alátámasztott (jogos) lebaszásunkat, aztán munkához láttunk. A legtöbbet Milánnak kellett dolgoznia, mivel rajta volt egyedül gumicsizma.
A Zastavába tett vontatókötél nem ért el a száraz helyen megálló Volvo típusú autónak, még két-három kötelet hozzá kellett toldani. Ezzel a módszerrel háromszor szakítottuk el a kötélegyüttest, míg nagynehezen sikerült kiszenvedni a járgányt a mocsárból. A húzás pillanataiban a Zastava pattogott, és majdnem becsúszott az árokba. A bal első ajtót így 90°-nál tovább hajlítottuk…
Éjfélkor, hazafele. Milán vezetett, követte apját, aki az út „tisztaságát” ellenőrizte.
Kajáltam és fürödtem otthon. 1 óra után tudtam elaludni. Sándor búcsúszavai azonban tudatták velünk, h nem lesz hosszú időtartamú az éjszakánk:
-Hatkor itt találkozunk az udvarban, és lemossátok a Volvo-t, mert 8-ra jönnek érte. Jó éjszakát.