Zastava-kaland - a pech és az emberi hibák sorozata Ez egy olyan történet, amit az ember azzal a tipikus bevezetéssel kezdene mesélni a barátainak, h "Hát, az úgy volt..." Aztán, ha mondjuk ismeretlen embereknek mesélné, akkor a történet végére érve az összes hallgató hazudósnak és fantáziálónak nézné a történet ismertetőjét.
Ha jobban belegondolunk - márpedig nekünk volt időnk belegondolni - az eddigi összes zűrben (a lehetőségekhez mérten) helytállt a Zastava, és mindig mi basztunk el valamit, ami miatt bajba jutottunk. Ma már azt hittem, h a kocsi adja meg magát alattunk, de persze ezúttal is tévedtem.
A történet tdkp még tegnap kezdődött, amikor megjavítottuk, pontosabban pótoltuk az elszakadt kuplungbowdent, és felkészítettük a járgányt a mai útra.
Sándor kivitt minket a Vásártérig, de megállapította, h nagyon fog a fék, akkor is, amikor nem kéne... : ) Aztán én kerültem a volánhoz. Az úticél a tejüzem melletti földút volt, de úgy kellett eljutni oda, h csak a TV-toronytól menjünk az aszfaltos úton (mert addig igencsak lakott terület van). A torony mögé vezető földút első szakasza laza fél méter körüli vízzel volt elöntve. Szerencsére ezt ki tudtuk kerülni, és onnan simán eljutottunk az Aba felé vezető földútra, elhagyva a tejüzemet.
Itt kijelöltünk egy szakaszt, amin a későbbi "futamokat" tartottuk. Három-négy traktort el kellett engednünk, és megvárni, míg eltűnnek a színről, de utána beletapostunk a gázba. : )) Az út csúnyán porzott utánunk...
A próbakört én tettem meg, aztán élesben mentek a körök. Az idők, teljesítési sorrendben:
Martin: 1:06:8
Milán: 0:55:7
Én: 0:48:7
: )
Na, mondjuk hozzá kell tenni, h Milánnal mi ketten már kockáztattunk is.
A szakasz A pontból B-be egy hosszú, lefelé vezető egyenesből és egy azt követő, derékszögű kanyarból, majd még egy rövid, enyhén jobbra ívelő egyenesből állt. Martin lassan ment, és a kanyar előtt nem fékezett, mégis be tudta venni (megjegyzem, a legsimábban). Milán már sokkal gyorsabban tépett, és fékezés ellenére megcsúszott a kanyarban... x )) Mi meg összeszartuk magunkat...
A legdurvább mégiscsak én voltam. Utólag kicsit jobban vigyáztam volna, de végülis nem esett bajunk. : ) Hármónk közül én vettem a legkisebb féktávot; a többiek már rég kiabáltak, h "fékezz!", de azért még tökig álltam a gázon. A kanyarban elég súlyosan megcsúsztam, gyakorlatilag a rendelkezésre álló helyet kihasználtam...
Érdekes önanalízis, h amikor komolyan kell venni a vezetést, akkor maximálisan tudok koncentrálni, és sztem megbízható teljesítményt tudok nyújtani. De amikor kicsit szabadon engedhetjük magunkat, az egyik legdrasztikusabban száguldó "őrültté" válok. : )
Végülis nem haltunk meg...
Na, de aztán még elnéztünk Aba felé. Kerestünk valami izgalmasabb pályát. Nem sokáig jutottunk. Már a falu határában (na jó, távoli határában) jártunk, amikor kifogyott a nafta. x DD Martin és én visszagyalogoltunk a faluba (mármint Seregélyesre, nem Abára). Még indulás előtt felhívtuk Sándort. Közölte velünk, h az út másfél óra gyalog... Azt hittem, viccel, ezért kijelentettem, h megjárjuk azt mi fél óra alatt... Ja. 54 perc, csak a faluba... x )) Utána készítettünk némi élelmiszercsomagot, ellátogattunk a benzinkútra (már ekkor teljesen sötét volt), majd biciklivel visszamentünk Milánhoz. A világításom nagyon konkrét volt... : ) Aztán a teljes sötétségben egyszercsak feltűnt, h bár elvileg mindig jó útra fordultunk, mégsem találtuk meg Milánt, sem az autót, mégis már kukoricatáblák mellett gurulunk a lejtőn (amiket korábban nem láttunk...) Szerencsére Milán lent várt minket az út végén, az autóval együtt. Mivel lejtőn álltunk meg, leeresztette annak aljáig a kocsit, h ne álljon semmilyen traktornak se az útjába. (Végül persze nem is jött senki...)
Egy baszott széles elágazásban voltunk tehát. Zseblámpát elfelejtettem hozni. Mobiltelefonfény mellett kajáltunk, majd betöltöttük volna a benzint... Ha nem felejtettem volna otthon a kulcsot, mely nyitja a tanksapka fedelét... x DD Ekkor kezdtünk el röhögni... Milán azonban hamar kapcsolt, és lefeszítette egy franciakulccsal azt a szar lemezt, betöltöttük a benzint, és bepakoltunk a bicikliket hátra. Az autó viszont nem indult el... (Ekkor hittem azt, h először bár, de cserbenhagy minket)
Felhívtuk Sándort, bár ez felesleges lépés volt (távorvoslás úgysem létezik), kiszedtünk a kerékpárokat, majd Martin rávett minket, h tegyünk egy utolsó próbát, hátha nem kell otthagynunk a gépet és gyalogolnunk. Ekkor már beindult a motor... Pakolás vissza, go home... : )
A humor még hátra volt; már akkor eszembe jutott, amikor csak jöttünk vissza bringával Milánhoz, h mivel készítettünk egy középkonzolt az autóba, amibe valamiért rosszul lett bekötve, ezért nem lesz hazafele világításunk, és a vaksötétben tippelve fogunk hazavezetni... Így is lett, féltávon Milán, másik felén a tejüzemig én vezettem. Azt leírni nem lehet... x )) Az út egy halványfekete, nehezen behatárolható akármi, az azt övező árkok-bokrok, mezőgazdasági földek valamivel (de alig láthatóan) sötétebbek voltak. Amelyikőnk épp vezetett, az kihajolt az ablakon, mert persze nagyon poros/koszos/"dzsuvás" volt a szélvédő. A jobb oldalon ülő mindig tájékoztatta a vezetőt az ő oldaláról, mert azt ugye már végképp nem tudta belátni a sofőr. Mivel a biciklik teljesen elfoglalták a hátsó teret, mindhárman elől nyomorogtunk. A tejüzem melletti szakasz volt a legdurvább, mert ott extrarossz a földút állapota. És ott épp én vezettem... Kész élmény volt. |
