Izé... akkor bejelentem ezt is...

Ma vége lett a kapcsolatunknak.
Reggel, még órák előtt elmondta Mariann, amit el szeretett volna. Kimentünk az udvarra, egy padhoz, de nem ültünk le, csak álltunk. Elmondta, hogy tulajdonképpen nem is a versről van szó. Szegénynek hamar eleredt a könnye, ahogy mondta, hogy mi a baj-.
Nagyon szeret, nagyon-nagyon.
M: Jobban szeretlek, mint egy barátot, csak nem szerelemmel. Ne haragudj...
Magát okolja mindenért, mondta, hogy megérti, ha megutálom, mert szemétség, amit csinál. Kifejtette, hogy a szerelem vagy jön, vagy nem jön, és most bármennyire akarta, nem jött. Hagyott magának időt, - ahogy Ő mondta - kockáztatott, és nem sikerült.
M: Túl hirtelen volt minden, olyan gyors volt ez az egész...
Amikor reagáltam, még nekem is kicsordult a könnyem. Megnyugtattam, hogy nem haragszom, mert helyesen cselekedett, szerencsére még az elején szólt.
Elmondta, hogy nem velem van a baj, mert - szóról szóra idézve - "nálad tökéletesebbet nem találhatok". Nem akart megbántani, mert "ha valaki, akkor TE nem érdemled meg!".

Milyen lelkiismeretes lány! A legfinomabb módon oldotta meg a szakítást. (El is mondtam ezt neki.) Egyébként negyed órát késtünk az első óráról...
A nap során minden zajlott tovább, szünetekben velük (Dóri, Mariann) voltam főként. Mariannt ez egyáltalán nem zavarta, engem sem. Papírlapra írva megbeszéltük, h egy kis idő után minden úgy lesz, ahogyan volt (Kispál), és nem is keseregtünk, alapjában vidámak voltunk.
Leírta még azt is, hogy nagyon sajnálja, hogy nem tudott belémszeretni, mert szeretett volna - csak nem sikerült.
Ilyen szép szakítás után már félig ki is szerettem belőle, csak hihetetlenül szeretethiányom van. :/