Questions

Éjjel van, 0:35, és gondolkoztam. Deark blogjának 2006. március 8-i bejegyzése kicsit kapcsolódik azokhoz a gondolatokhoz, amiket az utóbbi egy hét történései ébresztettek bennem-.

Mindig úgy érzem, hogy egy adott személy hiánya, akihez ragaszkodom, örök sebet hagyna bennem. Amikor nem látom az adott személyt sok ideig, akkor rádöbbenek, hogy pótolható, hogy nincs feledhetetlen ember, kapcsolat, érzés. Főként Erzsóra gondolok itt, de ez általánosan is igaz.
Mostmár nem ragaszkodom Erzsóhoz - sem mint személyhez, sem mint az érzéshez, amit sokáig képviselt bennem.
De mi lesz, ha ugyanígy eldobom majd magamtól a Mariann által, a Kriszti által képviselt emberi kapcsolatokat? Lesz másik? Mindig lesz másik? Hiszen akkor nem is az érzés változik, csak a személy, aki megjeleníti az érzést bennem. (Érdekes módon pont erre jutottunk siófoki beszélgetésünk során Krisztivel)

Azzal nyugtatom magam, hogy még van három évünk, amit biztosan (azaz valószínűleg) együtt töltök Mariannal, Krisztivel, tehát azokkal, akik kiemelten fontosak számomra. (És itt nem csak kettejükre gondolok, viszont őket emelem ki.) Utána, ha majd elballagunk és elszakadunk egymástól, azon a nyáron biztos közel leszek a depresszióhoz.

Viszont ahogy felnövök, egyre több, és egyre komolyabb ilyen kapcsolatom alakul majd ki - feltehetően. (Legalábbis a tendencia ezt mutatja) Ha mindegyik elszakad végül, akkor mindegyik egyre durvábban fog megviselni. Elvileg. Ha lelkiekben nem változok, akkor hogy fogom elviselni ezeket a csalódásokat?
Akkor majd annak az emléke fogja tartani bennem a lelket, hogy 2006 nyarán milyen jó barátság fonódott Kriszti és énköztem? Hogy nem csak elökörködtünk együtt, hanem a komoly pillanatok idején is egy nevezőn voltunk? Ezekre fogok emlékezni? Mert most hihetetlenül sokat számít nekem ez is, Mariann is, ami hozzá kapcsol. Ha fogok emlékezni, akkor kellemesen tudok-e majd visszagondolni, vagy pedig annak a keserű szájízét fogom érezni, hogy ez is elmúlt, ez sem tartott örökké, ezt sem élhetem át ugyanazokkal a személyekkel, ugyanott és főként nem ugyanakkor?

Ha mindez így van, akkor mi okoz örömet az életben hosszú távon? Ezer meg ezer ilyen apróság fájdíthatja az ember szívét felnőttként (mert addigra már sokakra fog úgy gondolni, ahogy írtam), viszont lehet-e ellensúlyozni ennyi bánatot? Család, gyerekek, naplemente, sóhajok a fülbe, minden este, minden nap, éveken át... Kielégíti-e az embert ez? Vágyik-e az állandóságra, törekszik-e rá?