Reggel kimaradt a tesióra. No comment.
Imivel ma is kétszer előfordult, hogy teljesen sírvaröhögésig fajult az egyszerű nevetésből kiinduló, unreverzibilis folyamat. Eléggé készen voltunk a végén...
Osztályfőnök pedig lebaszta az egész osztályt, hogy nagyon leengedtünk, és fegyelmezetlenek is vagyunk. Kiemelte Szilvit, Fruzsit, Krisztit, Imit és engem, hogy sokat beszélgetünk, emellett Imit és engem a tehetségünkkel, és a vele fordítottan arányos szorgalmunkkal szivatott. A legledöbbentőbb mondata az volt, hogy nekünk majd egyszer családot is el kell tartani... Hű, mondom, oké, te tudod, de az még odébb van.
Rendben, én elismerem, hogy a tudás, a műveltség mind-mind olyan dolog, amit ebben a külvilágra és tudásra fogékony korban kell megszereznünk, de mikor éljük ki magunkat, ha nem ekkor? Ugyanis felnövünk majd, és jön a meló, a család, és már nem ficánkolhatunk, ahogy a hal a vízben. Persze, meg kell találni az arányokat. Igyekszünk.
Érdekes, hogy miként a nyakam sem akkor fáj, amikor a koncerten a headbang igénybe veszi, és ahogy az alkohol sem akkor üt, amikor legurul a torkon, valószínű, hogy később mi is bölcsen állítjuk az akkor ifjúságnak, hogy ebben a korban kell okosodni - de a mindenkori ifjúságnak csak egy nagyon minimális része fogja ezt felfogni, és - lássuk be - csak még minimálisabb része fogja ezt megbánni. |
