Arc poetica

(Ezt még 5-én este 23.00-kor írom, de egyrészt mindjárt 6-a lesz, másrészt nem akarom az 5-i bejegyzés egységét megbontani)

Először is szól a Hiperkarma (mármint a dal), és már megint azt érzem, hogy ilyet nem lehet írni, miként a Minden álmom sem létezik, a Mire megtanultam, a Csend meg a zaj sincsen, ezeket csak én generálom magamnak, hogy ihletet merítsek, és hogy ezekbe ültessem az elérhetetlen célt, hogy valahogy így kellene megfogalmazni a dolgokat, az érzéseket.
Azzal akartam kezdeni, hogy jelenleg a Kurt Cobain napló hatása alatt vagyok, nagyon fog, mint a hülyegyerek zsírkrétája. Szívom magamba a gondolatokat, és értem, vagy igyekszem teljesen megérteni. Többnyire sikeresen.

És itt van az is, hogy Laura az istenért nem bír egy kurva visszahívós SMS-t küldeni, pedig nekem még az is elég lenne.

Fázom.
Szóval, a művészetről pár gondolatot. A művészetnek az én felfogásomban az örökítés, a továbbadás a lényege, a mozgatója. Magamnak nem lehetek művész, mert én mindig átérzem, amit gondolok, ahogy gondolom, de hogy másnak ezt átadjam, ahhoz már kell a művészet.
És itt van egy másik fontos dolog: a művészet nem feltétlenül hivatott a gondolatok átadására, ha gondolatot ébreszt, az éppen elég. Legyen példa erre a fent említett dalok bármelyike az én esetemben. Szinte biztosra vehető, hogy a szerző, a művész nem ugyanazt érezte a műve megalkotásakor, mint én, amikor hallgatom. Biztos, mert nem ugyanazon személyek veszik körül, nem azok az emlékek fűzik, valószínűleg máshogy, de biztosan érettebben gondolkodik, és megannyi más tényező befolyásolja a szubjektivitás keretein belül a dal által keltett érzést.
Viszont gondolatot ébreszt.

A nem általam alkotott, általam "csupán" csodált és élvezettel hallgatott művek és a saját alkotásaim közti főbb különbségek az elégedettségben és a gondolatok "útjában" mutatkozik meg. Mit értek ezalatt? Az elégedettséggel kapcsolatban sejthető, hogy a saját műveimmel (bármennyire sikerültek jól vagy rosszul), sohasem vagyok 80%-nál elégedettebb (ellentétben mások alkotásaival, amik épp az általam vélt tökéletességük miatt példa értékűek). Az általános elégedetlenségem oka roppant egyszerű: nem látok bele mások fejébe, és nem tudom, hogy
1.) sikerült-e átadni a gondolatot, de méginkább fontos, hogy
2.) sikerült-e gondolatot ébreszteni, elértem-e, hogy példa értékű, a hallgató által tökéletesen megfogalmazottnak tartott legyen a művem?
(Persze más kérdés, hogy a félkész, de még a teljesen kivitelezett munkáimat se látta/hallotta senki, ha jól emlékszem. Ennek majd eljön az ideje) Valószínűleg sohasem fogok más fejébe látni (sajnos), így sosem fogom tudni, hogy elértem-e, amit akartam, adtam-e másnak olyan élményt, amit már én is kaptam (akár a fent említettekre, akár más, nem is feltétlen zenei művekre gondolok)