Hannával

7.44-re értem a buszmegállóba (tehát 14 perccel a kiírt idő előtt) és meglepetésemre kapásból jött a busz. Nembaj, utaztam szépen Soltig, és ott másfél óra várakozás lógott a nyakamon. Csendben elüldögéltem, számoltam a kóbor kutyákat (5), majd 10.35-kor odaálltam a buszmegállóba, hogy 10 perc múlva felszállhassak a Hartára tartó buszra. Aha. 11.07-kor óhajtott jönni a járgány...

Hanna már ott várt a buszmegállóban, AC/DC pólóban, pirospozsgásan, mint mindig. :) Az óvatosság kedvéért (és önbizalomhiányból) egy homlokra-puszival köszöntöttem, aztán elindultunk a Dunához. Érdekes, hogy ő az első olyan nő (mármint a kapcsolataim közül), aki mellett nem puhulok meg. Hogy értem ezt? Úgy, hogy vele tudok viccelődni, nem akad el a szavam, és nem kezdek el gügyögni, hanem önmagam vagyok. Ahogy én szeretem magam, azt tudom neki is adni.
Szóval (visszatérve a konkrét történésekre) legyalogoltunk a Dunához, leterített egy plédet, elfeküdtünk, és hamar előbújt a kérdés, hogy mi legyen velünk. Két lehetőséget vázolt okosan: az első, hogy egyszer fáj, de nagyon (tehát nem találkozunk többet, hogy ne kínozzuk magunkat, és igyekezzünk elfelejteni a másikat), a másik, hogy többször fáj, de kisebbet (tehát találkozunk, amikor tudunk, a köztes időben pedig kínlódunk). Kölcsönösen beláttuk, hogy szeretjük a másikat. (Ez nagyon jól esett, megnyugtatott, és minden kétséget megszüntetett bennem)
Ő az első verziót tanácsolta, én pedig a másikat. Egyszerre volt nagyszerű és szívszorító, ahogy feküdtünk ott. Elmondta, hogy ő nem tudná azt megcsinálni, hogy mindig fájjon neki a találkozás után a búcsú, és a köztes idő.
Nem jutottunk igazán dűlőre, én nem akartam ráeröltetni az akaratom, és valahogy megszakadt a gondolatmenet, felültünk, és kiszellőzött a fejünk.

Megint elkezdett korogni a gyomrom. xD (Ez már szerintem feltételes-reflex nálam) Hanna telefonált Dórának, hogy lejön-e, és hoz-e valami ropogtatnivalót. Így lett. Kártyáztunk, hevertünk, Hanna szerzett egy sört egy halásztól, aztán valahogy megint teljesen összegabalyodtunk. (Szegény Dórát kirekesztettük. ;) ) Megint előjött a "Mi legyen?", és Hanna egyszercsak felült, és sírt. :/ Ezután megint szükség volt a feloldódásra, úgyhogy szedtük a cókmókunkat, és az időre való tekintettel elindultunk a faluba.
(Folyóparton ölelkezés közben prózában elmondtam a Hiperkarma vonatkozó sorait.
"LASSAN VÉGE LESZ, ÉS TE ITT MARADSZ VELEM
A VILÁGVÉGÉN A FOLYÓPARTON ÁLLUNK..."
[KEPSZLOKK HIPERKARMA]
Jaj.)
Direkt lassan mentünk. Az 51-es főúthoz érve ők poénból elkezdtek stoppolni, én leültem a korlátra, és valahányszor Hanna át akart menni, mindig visszahúztam és megcsókoltam. :) Sokadszorra azért csak átmentünk, és a Szobor-kert felé vettük az irányt. Kérésére szedtem neki virágot. :)
(Amit úgyis csak mi hárman értünk: "Kókusz a végtelenediken")
A Szobor-kertből hamar odébbálltunk, mert három kutya ugatott, egymást marták, és folyton Dórit követték. A Yankee mellett a lépcsőn állva jött el a busz előtti utolsó 15 perc.

Dóra jó érzékkel magunkra hagyott minket. Abban maradtunk, hogy egyszer fájjon, de hatalmasat. Belül kicsit megdermedtem, ahogy végiggondoltam, hogy az "utolsó"-k jönnek. Az utolsó ölelés, csók, nézés-tekintet, mindenből, mindenből a végső. (Brr... a hideg kiráz)
Beálltunk a buszmegállóba, ölelkezve édelegtünk (ha van ilyen szó), és befordult a busz a sarkon. Pff... Felszálltam, jegyet vettem, leültem, Hanna pedig lent állt könnyes szemekkel, én meg... Áh, nem gondolok bele. Azzal bírkóztam, hogy addig ne eredjen el a könnyem, amíg elindul a busz. Pff... x( Egész Soltig, küzködtem így, ott megint vártam egy szűk félórát, aztán hazafelé már végig a naplementében gyönyörködve kínoztam magam. (Persze az agyam ilyenkor egyből Hiperkarma-t játszik a belső WinAmp-omon)

Este Hekkelék hívtak pókerozni MolnárTomihoz, dehát elképzelhető, mennyire tudtam figyelni, és ez milyen eredménnyel járt. Írtam Hannának, visszahívott, és megbeszéltük, hogy próbaidőre továbbengedjük a kapcsolatunkat.
Ha a többiek nem néztek volna hülyének, örömtáncot jártam volna, de komolyan.
Tényleg nem tudom, meddig fogjuk így bírni; de én személy szerint állom a sarat - viszont nem akarom őt kínozni. Ha egy héten egyszer látom, az feltölt annyi energiával, hogy jöhet Duracellnyuszi futószalagon, azt is lenyomom. :)

És kérésemre befújta a sálam az illatával. Szerintem már most kiszimatoltam belőle az összes molekulát. :)